Doppingolt, tagadta, bevallotta, most harcol ellene. A L'Équipe július 2-án közölt interjúja a Garmin főnökével.

Meglepték az 1998-as Tour de France-szal kapcsolatban nyilvánosságra került hírek?

Nem. Egyáltalán nem. És Laurent Jalabert reakciója sem. Én is ugyanazen az úton mentem keresztül az igazság felé. Láttam David Millart, David Zabriskie-t, Christian Vande Veldét és Tom Danielsont (valamennyien a Garmin versenyzői) megtenni ugyanezt. És valamennyi esetben nagyon nehéz ez a folyamat. Egyébként is nagyon nehéz beismerni a teljes igazságot. Az első reakciód, hogy elbújsz a valóság elől, de aztán eljutsz odáig, hogy „ok, őszinte leszek.” De ez egy kemény és hosszú folyamat. Én egyébként először csak beszélgettem az USADA (az Egyesült Államok Antidopping Csoportja) illetékeseivel, és utána névtelenül tettem vallomást 2006-ban a New York Times-ban. Lassan elismertem, hogy doppingoltam ezen a versenyen, meg egy másikon, a végére pedig teljesen őszintén tudtam beszélni róla. Ami Zabriskie-t vagy Danielsont illeti, a folyamat 2010-ben kezdődött, még Jeff Novitzky-val (aki az amerikai igazságszolgáltatást képviselte), utána Travis Tygarttel folytatódott (az USADA vezetője). Ők is elmondták az információkat arról, hogyan is zajlottak az események. Most Jalabert találja magát abban a helyzetben a televízióban, hogy egész Franciaországgal kell szembe néznie, tőle kérdezik, hogy doppingolt-e. Valószínűleg neki most a Francia Antidopping Szövetséggel, és a WADA-val (Nemzetökzi Antidopping Csoport) kell egyeztetnie, haladnia napról-napra, míg eljut ahhoz a naphoz, amelynél kimondja: doppingoltam.

Ön személy szerint átesett ezen a folyamaton? Megkérdezték öntől egyértelműen, hogy doppingolt-e?

Uh! Volt egy interjú 2003-ban, 04-ben vagy 05-ben, amelyben azt mondtam, hogy soha senkit nem láttam doppingolni. Na az egy nagy marhaság volt. Határozottan senki sem tette fel nekem a kérdést. 2008-ban megtették, és akkor azt válaszoltam: „Ez egy nagyon jó kérdés, megérdemli, hogy válaszoljak rá, de nem ma.”

Melyik a legmeghatározóbb lépés az igazság útján?

A legnehezebb Jalabert számára, hogy a saját gyerekeinek, a feleségének, a szurkolóinak, akik az egész pályafutását nyomon követték elmondja. Azoknak, akik egész karrierje során állították, biztos, hogy nem tett ilyet, mert ő egy jó srác. Nekem személy szerint az volt a legnehezebb, hogy édesanyámnak elmondjam.

Milyen fegyvereik vannak a mai menedzsereknek a dopping elleni harcban?

Sok van. Az egyik ilyen, hogy olyan versenyzőket választanak, akik őszinték voltak. Az én csapatomban például senki sem hazudhat. Ha valaki megteszi, már el is felejthet. A menedzser csak egyetlen nyelvet használhat- beszéljen házon belül, vagy kívül. Például nem mondhat mást a WADA-nak, a sajtónak, és mást a csapatának. Az nem működik, hogy kívülre azt mondja, a dopping ellen harcolunk, míg a versenyzőinek egy hónappal a Tour rajtja előtt azt, hogy „Ok srácok, tudjátok, hogy a Tour nagyon fontos a támogatóinknak. Hoznunk kell az eredményeket, szakaszokat kell nyernünk. Mindent meg kell tennünk, ami csak lehetséges annak érdekében, hogy a legmagasabb szintre kerüljünk. Íme az orvos, akit be szeretnék mutatni nektek. Magatokra hagylak vele. Innentől kezdve az üzenet egyértelmű: a menedzser nem akar tudni a mikéntről, az orvost köti a titoktartás. Ha valaki megbukik, a menedzser gond nélkül megússza, csak a szerződésben foglaltakhoz köti magát. Na ez a marhaság, és ez az, ami már az én versenyzői időszakomban is ment. A menedzsernek példát kell mutatnia, és ha van olyan versenyzője, aki nincs megfelelő szinten, akkor időt kell neki hagynia, hogy újra felépíthesse magát. Ha azt mondod a versenyzőknek, hogy mögöttük állsz, amennyiben őszinték, ha az implicit és az explicit üzenet ugyanaz, ha példát mutatnak, és a maximumot adják, akkor támogatod őket.

Ettől még egy versenyző esetében előfordulhat, hogy valamit a saját csapata elől is rejteget.

Ma már ez jóval nehezebb, mint korábban. Ott van a biológiai útlevél. Ráadásul én minden versenyzőmtől elkérem a jelszavát. Mindannyian odaadják. Úgyhogy van hozzáférésem a dossziéjukhoz. Szerintem nehéz bármit is rejtegetni egy olyan ember előtt, aki otthonos a témában. Ami a vérmintákat illeti, nem egy doppingoló versenyzőjét láttam, a korábbi csapattársaim közül is megnéztem kettőnek. Ráadásul utána is jártam a témának. Prentice Steffennel, a csapat orvosával azonnal látjuk, ha valami nem normális, és rá is tudunk kérdezni. Nem lehetetlen eltüntetni valamit előlünk, de nem könnyű.

Mi ártott jobban a kerékpársportnak: a dopping, vagy a hazugságok?

Egyet értek Bernard Hinault-val, amikor azt mondja, hogy a kerékpársport meg lett bélyegezve, és abba kéne hagyni, hogy folyamatosan a múlttal foglalkoznak, így lehetne jobb a jelen. De szerintem elkerülhetetlen, hogy őszintén szembe nézzünk a múlttal. Végig kell járni a múltat, hiszen az is a kerékpársport része. Ez a mi örökségünk, akár akarjuk, akár nem. Ráadásul ez az, ami megengedi a versenyzőknek, hogy azt mondják: „Uh, remélem, ilyen nem történik a mi generációnkkal.” Utána lefektethetünk öt-hat pontot, amelyet betartva elérhetjük, hogy ne ismétlődjön meg ez az egész. Milyen folyamat vezetett el a US Postalhoz? Az ottani kultúra különböző, mint ami az ONCE-ban, a MAPEI-ben, vagy más csapatban volt? Ha ezekre a kérdésekre választ kapunk, kirajzolódik, hogy egy több mint egy évtizeden át tartó szociális és endemikus problémáról beszélünk,. Ami engem személy szerint érdekel, hogy vajon a francia versenyzők miért hagyták korábban abba, mint a többiek, és többiék miért folytatták? Mondok valamit, amit eddig még sosem mondtak ki. Az USADA előtt, eskü alatt tett tanuvallomásokat nyilvánosságra hozták, amire korábban még sosem volt példa. Azért került rá sor, mert a három versenyzőm, és én ezt kértem. Ha nem tettük volna meg, csak annyi derült volna ki, hogy ezek a kerékpárosok kaptak egy féléves eltiltást. Az ok soha. De csak így léphetünk előre. Thomas Dekker is a csapatomban van. Nagyon balszerencsés, és keserű volt akkor, amikor doppingolt. Úgy tudott kilábalni a keserűségből, hogy versenyeket nyert. A folyamat hosszú volt, de végül elmondta az igazságot. Manapság kevesebbszer nyer, de sokkal boldogabb. Alejandro Valverdét is eltiltották, de tőle sosem hallottam volna, hogy azt mondja: „rendben, ezt csináltam, és sajnálom.” Helyette azt nyilatkozza, csak a versenyről akar beszélni. A legnagyobb vágyam, hogy egy napon eljussunk oda, hogy csak a versenyről kelljen beszélnünk. Olyanok vagyunk, mint egy alagútban haladó vonat. Nem tudjuk, milyen hosszú az alagút, de nem szabad megállnunk, sőt, épp ellenkezőleg, fel kell gyorsítanunk.

Félt Armstrongtól a eskütétele után?

Igen, természetesen.

És?

Sosem fenyegetett meg. Nagyon rossz viszonyban voltunk az évek során, hosszú időn át sz*r embernek tartottam, de amióta kitudódtak a dolgok, kicsit máshogyan látom. Nem vagyunk a legjobb barátok, de 8 évnyi hallgatás után újra beszélő viszonyban vagyunk, kezet tudok neki nyújtani.

Gondolja, hogy messzebb is mehetett volna a vallomása során?

Természetesen. De tudják, az ügyvédei elmondták neki, hogy ezt vagy azt ne mondja, ott vannak a barátai, akik ellátták tanácsokkal. Éppen ezért kell kiszélesíteni a látószöget, és az időszak teljes egészét együttesen vizsgálni. Nem szabad, hogy Armstrong mondatait úgy lássuk, mint egy árulást a barátaival, a menedzserével, az orvosával kapcsolatban, inkább úgy, mint egy segítséget abban, hogy tisztábban lássuk a folyamatot, az okokat, hogy ezt az utat választotta. Ez is a történelem része, és ezt el kell fogadnunk. Talán még azt is elképzelhetjük, hogy a WADA ész az UCI (Nemzetközi Kerékpáros Unió) azt mondja azoknak, akik doppingoltak, hogy „rendben, beszéltek, felfeditek a valóságot, mi pedig nem büntetünk meg benneteket.” Mindig lesznek olyanok, akik nem mondanak semmit, mert nem akarják bevallani az igazságot az anyukájuknak. Ez az emberi természet része. Ha nem történik meg, folytathatjuk ott, ahol ma tartunk. Itt van Jalabert, ott volt Cipollini, lesz egy másik, meg egy harmadik. És mindez folytatódni fog, mert az én időszakomban a versenyzők beszéltek egymással, egyáltalán nem hallgatták el, mit csinálnak. Hogy az USADA-nak miért volt ilyen könnyű dolga az Armstrong-üggyel kapcsolatban? Mert rengeteg tanú volt. Előttem is adott be magának EPO-t. És ez nagyon sok, ma bújkáló, és félő versenyzővel kapcsolatban igaz.

Hisz még az UCI-ban?

2011 végén az én autómban ült Pat McQuaid, a szervezet elnöke a kolorádói körverseny egyik szakaszán. Akkor azt mondtam neki: „Tudja, nagyon sok versenyző fog Armstrong ellen vallani.” Meg kellett volna kérdeznie, hogy hogyan tudna segíteni, ehhez képest épp ellenkezőleg, azt mondta, hogy a szövetségiek nem tudnak tenni semmit, és hogy semmit sem fog adni az USADA-nak. Aztán 2012-ben, amikor kipattant az ügy, vele reggeliztem. Mondtam neki, hogy fel a kezekkel, itt a vége. Pat, beszélnie kell az USADA-val, ez fontosabb, mint gondolná. Erre ő nagyjából azt mondta, hogy majd az UCI támadást indít a WADA és az USADA ellen. Pfff. Hihetetlenül lehangoló volt, hogy nem lesz semmilyen összhang a két szervezettel, hogy McQuaid és Tygart nem tud leülni, és beszélni. A világ megváltozott. Amikor '94-ben az újságírók először beszéltek az EPO-ról, a kerékpársport vezetői tagadták a létezését, azt mondták, csak néhány versenyző problémájáról van szó, nem egy átfogó gondról. Ez önbecsapás. Ha akkor azt mondták volna, hogy „igen, ez egy létező, és átfogó probléma, szükségünk van a segítésre, valószínűleg jóval hamarabb meg lettek volna a hatékony tesztek. Ez egy nagy hiba volt. Miért akarnánk megismételni? McQuaid maga mondta, hogy Armstrongnak nincs helye a kerékpársport világában. Rendben, de mi lesz a több ezer doppingoló versenyzővel? Nem védeni akarom Lance-t, hiszen ő ment el a legmesszebbre, de a lehető legőszintébben kell megvizsgálnunk a dolgokat. Szerintem ez a gondolkodásmód hiányzik az UCI-nál. Változásra van szükségünk.

A közelgő elnökválasztás segíthet ebben?

Igen. Beszéltem Brian Cooksonnal. Ő nem egy erős politikus. Ő egy igazgató. Képes meghallgatni a különböző területek szakértőit, és megfogadni a jó tanácsokat. Az UCI igazgatóságának egyetlen tagja volt képes felvenni a telefont, és megkérdeni Travis Tygartot, hogy mit kéne tennie a szervezetnek, és ő Brain Cookson volt. Ez egy jó jel. Hiszen pontosan ezt kéne tennie az UCI elnökének.

Optimista a fiatal generációval kapcsolatban?

Igen. Egy olyan kultúrában nőtt fel, amely nemet mond a fecskendőkre. Dan Martin azt mondta, életében nem látott még fecskendőt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.